L.A. McGinnis-Darkfell Vampire Clan Boxset hu

L.A. McGinnis DARKFELL VAMPIRE BOXSET - SÖTÉT BUKOTT VÁMPÍR - - - - - A tiltottnak nem lehet ellenállni. Amikor Seraphinát elrabolják New Orleans utcáiról, egy halálos világba rántják, ahol a vér hatalom, és csak a kegyetlenek maradnak életben. Luthor és Cyrus segítségével harcol azért, hogy elfoglalja jogos helyét a Darkfell vámpírklánban, és felfedezze a szenvedély mélységeit két halhatatlan szerelmével. De amikor egyetlen esélye a király legyőzésére az, hogy hűséges hímjei helyett az áruló Deston de Rayne-ben kell bíznia, a játékuk az akarat harcává válik, amelyet Seraphina nem áll szándékában elveszíteni. Vajon azt a két hímet választja, akik soha nem hagyták cserben, vagy az árulót, aki biztosan összetöri a szívét? - - - Ha az önmagadért való kiállás azt jelenti, hogy hidakat égetsz fel, akkor nekem van gyufám. Hajnalban lovagolunk. - Seraphina Marvelle 1 SERAPHINA en perccel ezelőtt az életem a Tulane egyetemen még T majdnem tökéletes volt. De most tíz perc tíz évnek tűnt. Az egyik pillanatban még hazafelé sétáltam egy késői óráról, a következőben pedig... egy idegen férfit láttam, aki egy sötét művészeti galéria járdájáról figyelt engem. Mi ketten voltunk az egyetlenek, akik ebben az időben kint voltak, és a legjobb szándékom ellenére a tekintetünk találkozott, amikor elmentem mellette. Valami nem stimmelt vele. Halálfehér arca. A szemei vörösen izzottak. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Az agyam dadogott, miközben a jég végigcsorgott a gerincemen. Lehet, hogy az agyam lassított felvételen volt, de a lábam már mozgott, amikor elindultam a Royal Streeten. A lakásom felé sprintelve ugyanaz a véget nem érő litánia járt a fejemben. Elég gyors vagyok? Ő gyorsabb? Menj tovább, Seraphina, ne borulj ki. Már korábban is menekültem a veszély elől, de ilyen közel még sosem voltam hozzá. Soha nem éreztem magam ennyire fenyegetve, mint egy veszett kutya, aki egy puskacsőbe bámul. Egy gyors pillantás, és már el is tűnt a járdáról. Vadul körülnéztem, és a szemem sarkából megpillantottam egy homályos foltot. Nem, ezt nézd meg, ő is mozog. Dübörgő lépteim visszhangoztak az üres kirakatokon, amelyek zárva voltak, mert ez volt a holtszezon, és nincs értelme nyitva tartani, ha a turisták elmentek. A léptei szinte némák voltak, de ott voltak. És közeledett felém. Erősebben nyomtam magam, a combjaim égtek. Üldözöttnek lenni olyan lehet, mint egy szívroham. Tudod, mi történik, de nem tudod megállítani. Csak remélni tudod, hogy túléled. Mostanra már teljesen átáztam, és a hajamról a víz a szemembe ömlött, elvágva a látásomat. Balra kanyarodtam, nekicsapódtam egy parkoló autó oldalának, aztán továbbmentem. Egy utolsó adrenalinlöket emelkedett, majd elszállt, és a lábaim elgyengültek és gumiszerűvé váltak, ahelyett, hogy erősek és megbízhatóak lettek volna, ahogyan azt kellett volna. Egy újabb pánikba esett pillantástól a szívem megdobbant. Túl lassú voltam - a sarkamban volt, de már majdnem ott voltam. Az otthonom alig egy háztömbnyire volt; a fák között láttam a lakóházam fényeit. Aztán megjelent előttem, és elállta az utamat, miközben az agyam és a lábam megbotlott önmagában. Hogy volt ez egyáltalán lehetséges? Megálltam, teniszcipőm csúszott a nedves járdán, majd arccal előre estem, a tenyerem bőrét felszakítva, ahogy a kezem a betonhoz ért. A hátamra gurultam, miközben halk, gúnyos nevetése visszhangzott körülöttem. Nem képzeltem el a vörös, izzó szemeket, sem a halálmaszkos arcát. Megragadott egy marék hajat, és talpra rántott, úgy kezelt, mintha már csinált volna ilyet korábban, mintha az utcáról elkapni a lányokat a munkája lenne. Újra megerősítette a hajamat, aztán olyan nyelven beszélt, amit nem ismertem. Megpróbáltam kitörni a szorításából, a lakásom biztonsága felé igyekeztem, de a szorítása olyan volt, mint a vas, és a nehéz hátizsákom kibillentett az egyensúlyomból. Anya megtanított arra, hogy bármilyen eszközt használjak fegyverként. Nem tudtam, miért támad rám, de tudtam, mit kell tennem. "Szállj le rólam - figyelmeztettem. A hátizsákot ellensúlyként használva kifordítottam a vállamat, és belé pördültem, hogy megpróbáljam lazítani a szorítását. Az ütéstől megbicsaklott, de még mindig nem szabadultam el. Ha most nem szabadulok meg tőle, soha nem is fogok. A könyökömet a mellkasába döftem, és az egész karom felsikoltott. Olyan volt, mintha acélfalnak ütközött volna - biztosan kevlármellényt viselt, mert senki sem volt ilyen masszív. Megint a nevetés, és a félelmet felváltotta a düh. Éppen megfelelő magasságban voltam ahhoz, hogy a térdemet mélyen az ágyékába vágjam. A levegő kirobbant a szájából, amikor a térdem mélyre süllyedt, a keze lecsúszott a hajamról, csak néhány szál lógott ki az ujjai között, amelyek most a golyóit szorongatták. Mindig azt hittem, hogy én leszek a hercegnő, aki megmenti magát. De aztán a támadóm felállt, megigazította a kabátját, mintha nem az imént nem törtem volna szét a heréit. "Maradj távol tőlem..." A figyelmeztetés nyöszörgéssel halt el a torkomban. Nem rejtette el az agyarait, amikor vicsorgott, mint valami állat. Nem haboztam, olyan gyorsan sprinteltem el, ahogy csak tudtam. De a lakásom fényei eltűntek a szemem elől, amikor elkapott a derekam körül, és az együttes lendületünk átrepített minket a gyenge fakerítésen a hátsó kertembe. Az a lakás volt az utolsó pillantásom az emberi világra, éppen mielőtt a saját járdámba verte az arcomat. Ma nem lennének hősök a történetemben. 2 LUTHOR Szedd össze magad, Luthor. Reggelre vége lesz az egésznek. H Tekintetemet a cella ajtajára szegeztem, miközben a jó lábamon egyensúlyoztam, lassú, kínzó lélegzetvételeket vettem, a mellkasi izmaim minden egyes lélegzetvétel ellen tiltakoztak. A mennyezetről lelógó nehéz láncok a fejem fölé húzták a karjaimat, a vállaim annyira megfeszültek, hogy szinte kipattantak az üregükből. De alig vettem észre a fájdalmat. Túlságosan arra koncentráltam, ami jön. Valójában az egész tömlöc lélegzete elállt - vas és szikla, őr és fogoly egyaránt -, mert idelent a király sok kínzáson esett át. Néhányat meggyógyítottál. Néhányat nem. Most - a legrosszabb csak pillanatokra volt hátra. Lehunytam a szemem, éreztem a lábam alatt a kövek érdes éleit, a falakból szivárgó nyirkos hűvösséget, a mágia halvány borzongását, amely ezt az ősi börtönt őrzi, és a levegőben lógó súlyos vérszagot. Mintha csak a végszóra, csizmák csikorgása visszhangzott a cellám előtti folyosón, amit halk zokogás húzott alá. Megforgattam magam a bilincsek ellen, éreztem, ahogy a vasbilincsek átvágják a vadonatúj húsomat, amely még mindig gyógyulóban van a mai büntetésből. A sírás egyre hangosabb lett, az őrök gúnyolódása pedig egyre kegyetlenebb, ahogy a